|
|
|
The sunlight on the garden |
|
Cuppogott a hó a talpuk alatt. - Stefi szép lány - mondta Szilágyi. - De még milyen szép! Tündöklő, igézetes. Lomhán járt, mint akinek idegen közeg a föld, mint a jégmadárnak a jégmező. Aki mesziről látta, önkéntelenül arra gondolt, hogy talán tud repülni, csak nem akar. - Szépnek szép - ismételte tűnődve. - De hiányzik belőle valami. Hajmásinak földbe gyökerezett a lába. Kemény szó Szilágyitól, aki egy éve és hét hónapja bevallotta neki, hogy szereti Stefit, de azóta is, elszánt, szűkszavú makacssággal csak annyit volt hajlandó mondani, hogy szereti. És semmi többet. Semmi közelebbit. Mintha nem volna se miért, se ám, se de. És most egyszerre mint egy felszökkenő gejzír, ez a vallomás! Utánairamodott. - Mit mondtál? Hogy hiányzik belőle valami? - Nem vetted észre? - De észrevettem - mondta Hajmási. - És elgondolkoztam. Csak hát én nem ismerem olyan jól, mint te. Hát mi hiányzik belőle? - Elárulom neked - mondta Szilágyi. - A lélek melege. És megállt. Szilágyinak időnkint meg kellett állnia. Az volt a szokása, hogy könyvekkel megtömött aktatáskáját ide-oda lóbálja, s az gyakorta beakadt a térde közé. Aztán tovább taposták a havat, gondokba merülve. Később - már a Rákóczi úton - Hajmási arra kérte Szilágyit, hogy legyenek tárgyilagosak. Stefi megérdemli. Gondoljunk, mondotta, arányos termetére, ovális arcocskájára, mély tüzű, meleg tekintetére. Ő mint kívülálló, nem akarja Szilágyit befolyásolni. De ami tény, az tény. És a tényeket nem lehet letagadni. - Miféle tényre gondolsz? - kérdezte Szilágyi. - Arra, hogy Stefi szép? - Pontosan erre gondoltam. Csak nem találtam meg ezt a találó kifejezést. Ő, sajnos, mindig nehézkes volt a fogalmazásban. Érez valamit, s amit érez, az helyes, de a kellő szót sehogy se tudja megtalálni. Nem így Szilágyi! Ami a szívén, az a nyelvén. Minden megállapítása telitalálta. Mint ez, például: "Stefi szép!" Szilágyit felvillangyozta az elismerés. Büszkeségében megszaporázta a lépést, de megint belebonyolódott az aktatáskájába. Eközben - körülbelül a Szentkirályi utca sarkán - elkomorult, majd el is borult az arca. Azt mondta, kikívánkozik belőle egy vallomás. De amit mondani fog, az maradjon titok. - Én hallgatok, mint a sír - nyugtatta meg Hajmási. - Mit akarsz mondani? - Én attól félek - kezdte, hangját lehalkítva, Szilágyi -, hogy Stefi szépsége, ez a nyilvánvaló és tagadhatatlan szépség üres álarc csupán. Néha ránézek, és elfog a kétség. Mi van mögötte? És van-e egyáltalán mögötte valami? Légy szíves, mondd meg őszintén a véleményedet. - Nem fogsz meggyűlölni? Nem fogsz megsértődni? Szilágyi megígérte, hogy nem. - Hát akkor megmondom. Egyenesen a szemedbe mondom. Stefiben nincs meg a lélek melege... És most tégy velem, amit akarsz. Szilágyi egyelőre nem tehetett semmit, mert az aktatáskájával volt elfoglalva. Csaknagy vártatva, már a Rókus kórház sarkán, ismerte el, leplezetlen fájdalommal a hangjában, hogy Hajmási megállapítása igaz. - Persze - tette hozzá, hogy enyhítse az ítélet ridegségét -, ehhez még hozzá kell tenni valamit. - Mit? - kérdezte Hajmási kíváncsian. - Hogy szép. Hogy tündöklő. Bár lehet, hogy elfogult vagyok. Felelj nyíltan, kedves barátom. - Nem vagy elfogult - ismerte el Hajmási. - Nyúlánk termet, finom vonások, festői színek... De valami - ne vedd zokon a megjegyzésemet -, valami kevés, valami apróság mégiscsak hiányzik belőle. - A lélek melege - sóhajtott Szilágyi. - Ne kerülgessük. Köszönöm neekd az őszinte szót. - Ez így egy kissé kegyetlenül hangzik - vigasztalta kesergő barátját Hajmási. - Stefinek szembetűnő érdemei is vannak. - Hogy szép? - kérdezte Szilágyi. - Hogy szép - bólintott Hajmási. Eleredt a hó. Szilágyi a hóna alá fogta aktatáskáját, Hajmási fölhajtotta télikabátja prémgallérját. Még hosszúnak ígérkezett a beszélgetés. 1940 |
|
[...] SZAMUIL (a zászlónyéllel hármat koppant a padlón.) Kezdetik az igaz szeretőknek társalkodások a rósa-lugasban. (Vigyázzban áll, a zászlót ünnepélyesen, egyenesen tartja. Az ülő csoprtozat is rangosan megdermed.) IBRAHIM (fején a piros fezt turbánra cseréli, a sorba ül ötödiknek). Köszöntöm a Napként tündöklő Padisah helyettesét, a Holdként ragyogó Szulejman basa nagyvezzirt, ki nékem szépséges szerelmesem. (Hajlong.) SZULEJMAN Idvezlem az aleppói seiket, a Mekkát-járt szent hadzsit, Pecsevi Ibrahim kádit, aki nékem mézes csókú kedvesem a mennyei pálmafák alatt. (Hajlong.) IBRAHIM És mind az én gyönyörűséges szerelmesimet, Hajdar tatár khánt, Orkhán béget és Dzserdzsis agát, akikkel éjjel-nappal szeretkezni kévánok. (Hajlong.) HAJDAR Mink is csókoljuk csattogó ajakú bülbül madarunkat, Pecsevi főbíráját, kinek jázmin lehellete nélkül élni sem tudunk. (Hajlong.) SZULEJMAN (kifelé szól.) Irnokok, jegyzettétek az elhangzott fontos hadi titkokat? - Igen? - Akkor kissé enyelegjünk, ezt nem kell jegyezni. (Szamuil a zászlót lelógatja, testtartása lötyögős, két lábfeje befele fordul. A rangos csoport is minden átmenet nélkül ellazul; egyik vakaródzik, másik a lábát az asztalra rakja stb.) HAJDAR Szulejmán nagyvezir, te sápoló gazember, aki a megvesztegetés dénárjait és tallérjait tíz körömmel kaparod magadhoz: megint mit fizetett néked a bécsi császár? Hogy nemm engeded Buda várát megvédenem! Két-három hétbe se tellik, és Abdi basa helett Károly herceg fogja Buda várában az üllepit türülni szultáni hártyapapirossal. Tudd meg, tatárjaim harcra készen állnak Móduvában, Kipcsakban, annyian vannak, mint a felhő, akár a Rajnáig és Szajnáig meg sem állok vélök - s ha nem hagysz cselekednem, te kötnivaló disznóhólag... SZULEJMÁN Kuss, hájfejű bihal, esztelen víziló. (Kiszól.) Folytatjuk a tárgyalást, jegyezzék. (A csoport megint rangossá merevedett; Szamuil délcegen, vigyázzban áll.) Tám valamit óhajt, Hajdar khán, az én mósusz-illatú gilicém? HAJDAR Oh, Szulejmán nagyvezir, mámorító nézésü bűbájosom, ki okozna búbánatot téjfejér kebelednek? Inkább pihenjenek hadaim s vesszék Buda, mintsem csillagfényes könnyüid árját fakasztanám. SZULEJMAN Az én igaz szeretőm nem szomorít meg engem. DZSERDZSIS Orkhán bég, vaniliát és szegfüszeget lehellő szívszomjúhoztatóm! mekkora kéjmámor nekem, hogy véled éldelhetek a paradicsomi fényű Pecsevi városnak balsamumligetjei s nárduskertjei közepett... ORKHÁN (kiált.) Szünet! (Megint általános ellazulás.) DZSERDZSIS ...a csatornátlan kátyus Pécsnek lapulavelei s csollánjai közepett, ahol katonáink holtrészegen henteregnek - ámbátor a Korán megtiltá a borivást - mert a rác, sokác, bonyevác szőlősgazdákat és borárusokat nem engeded fölaggatnom a kerti fáikra. Mustosat fosnak a fejedre, te hüle! Értve? ORKHÁN Te ocsondok véreshurka, folyvást akasztanál; ha rád nézek, még a gerincvelőmet is kiokádom. Te köttetéd fel a balatoni janicsár határőreinket, miért? Hősiesen harcoltak, mit sem ártottak. DZSERDZSIS Az én janicsárjaim, azt mívelek velöl, amit jónak látok. De közzülök egy még bujkál. Bornemissza Ambrus deák eme gyaurnak neve. Te rejtegeted, Ibrahim kádi! IBRAHIM Igy görbüljek meg... DZSERDZSIS És Báthory Susánnát. Pedig fején halálos itélet... IBRAHIM Mit vétett? Kérdem én. DZSERDZSIS Thököly híve és közeli rokona. IBRAHIM Thököly meg a szultánnak híve. DZSERDZSIS Csakhogy a nagyváradi basa Thökölyt elfogatá s bezáratá. Tehát ellenség. Egy basa nem tévedhet, megérvel? IBRAHIM S ezért haljon meg szegény Susika? Az elv mián? DZSERDZSIS A kádi áruló! ORKHÁN Elég az enyelgésből, folytatjuk a komoly tárgyalást. (Megint ünnepélyes feszesség.) DZSERDZSIS Szívdobogtató kecsességű és gazella-bokájú imádatosom, Ibrahim kádi! Valljon s mikor itéled el Susánnát s a csavargó deákot, hogy szépséged és bölcsességed dicsőségét égig emelnéd? IBRAHIM Majd ha benned nem édeleghetek, varázslatosom, mivel hogyha kellemeidre pislantok, meglágyul a szívem. SZULEJMÁN (ásít). Vége a gyülésnek! Csevegjünk. (Megint lazulás. Némelyik részegen eldől.) SZAMUIL (hármat koppant a zászlónyéllel). Bevégeztetett az igaz szeretőknek társalkodások a rósa-lugasban. IBRAHIM Csevegjünk. Lóg a fejetek, áfiumot szívtatok. (Kiált.) Samesz! Mindet kidobni! [...] |
|
'Oh, that's just my journal, you know. Actually, I'm a historian.' 'Is that so.' 'Yes, it damned well is so,' snapped Moon. |
|
[...] and Moon fearfully glimpsed himself as a pure writer who after a lifetime of absoultely no output whatever, would prepare on his deathbed the single sentence that was the distillation of everything he had saved up, and die before he was able to utter it. |
|
"I prefer to be with ordinary people anyway. |
|
"i had begun to feel that this city contained only two people who sensed each other and never met. whenever i went out i hoped and dreaded to see the other. in the faces of strangers i saw one face and in the mirror i saw my own." *** "perhaps our lives spread out around us like a fan and we can only know one life, but by mistake sense others. [...] sometimes, drinking coffe with friends or walking alone by the too salt sea, i have caught myself in that other life, touched it, seen it to be as real as my own. [...] perhaps i would never have sensed other lives of mine, having no need of them." |
|
"I was happy but happy is an adult word. You don't have to ask a child about happy, you see it. They are or they are not. Adults talk about being happy because largely they are not. Talking about it is the same as trying to catch the wind. Much easier to let it blow all over you. This is where I disagree with the philosophers. They talk about passionate things but there is no passion in them. Never talk happiness with a philosopher. But I'm not a child any more and often the Kingdom of Heaven eludes me too. Now, words and ideas will always slip themselves in between me and the feeling. Even our birthright feeling, which is to be happy." |
|
két szál kappan fürdik a napban |
|
üres az istálló s a jászol sok dolga van a teremtőnek megértjük persze mit tehetnénk előrelátó vagy de mégis |
|
hány megvert sereggel
|
|
vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül szavak sarjadnak rétjein gyopárként sziklás bércein szavak kapaszkodnak szavak véremmel rokon a patak szívemben csörgedez csobog télen hogy védjem befagyok páncélom alatt cincogat jeget-pengető hangokat tavaszok nyarak őszeim maradékaim s őseim vannak vidékek viselem akár a bőrt a testemen meggyötörten is gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül |
|
vannak vidékek ahol nyáron is
korai őszt
alázuhan az első |
|
it's hard to hold the hand of anyone who is reaching for the sky just to surrender
|
|
Nincs rád most ideje a fejnek. Zúg.
Nincs rád most ideje a parknak. Zúg. Nincs rád ideje a forgalomnak. Zúg. Zúgnak. A város se ér most rá. Ő is zúg. Az éjszakai ég is elfoglalt. Zúg. A légkondicionálók is zúgnak. Semmi se ér most rá. Minden zúg. Nincs idejük rád, ők most dolgoznak. Osztozkodnak a halk morajon. Játsszál egyedül, kis majom. |
|
Leszállt a tóba
|
|
Egyetemista koromban irtóztam Schopenhauertől, később rájöttem, annyit el kell fogadnom a tételeiből, hogy minden érzelmi kapcsolat támadási lehetőség, és minél több embert eresztek magamhoz közel, annál számosabb csatornán áradhat felém a veszély. Nem volt egyszerű tudomásul vennem, hogy ezentúl Emerenccel is számolnom kell, léte saját életem egyik elemévé vált, s előre iszonyít a gondolat, hogy egyszer elveszíthetem, ha meg túlélem, eggyel több lesz az áárnyak csapatában, akinek mindenütt jelen lévő, sehol sem rögzíthető mivolta feldúl és kétségbe ejt. |
|
That is no country for old men. The young
In one another's arms, birds in the trees - Those dying generations - at their song, The salmon-falls, the mackerel-crowded seas, Fish, flesh, or fowl, commend all summer long Whatever is begotten, born, and dies. Caught in that sensual music all neglect Monuments of unageing intellect. An aged man is but a paltry thing, A tattered coat upon a stick, unless Soul clap its hands and sing, and louder sing For every tatter in its mortal dress, Nor is there singing school but studying Monuments of its own magnificence; And therefore I have sailed the seas and come To the holy city of Byzantium. O sages standing in God's holy fire As in the gold mosaic of a wall, Come from the holy fire, perne in a gyre, And be the singing-masters of my soul. Consume my heart away; sick with desire And fastened to a dying animal It knows not what it is; and gather me Into the artifice of eternity. Once out of nature I shall never take My bodily form from any natural thing, But such a form as Grecian goldsmiths make Of hammered gold and gold enamelling To keep a drowsy Emperor awake; Or set upon a golden bough to sing To lords and ladies of Byzantium Of what is past, or passing, or to come. |
|
ismeretlen szerző, xv. szd.
A HALÁL DIADALA Az élet kérdezi az halált mondván: Ki vagy te, kit látok ez ábrázatban állani? nézésben rettenetes és termetedben szomorú, mind az te testetben tetszik setét ösztövérség, az te éktelen termeted engemet igen megrettente. Felel az halál ezek ellen az életnek mondván: Én vagyok, kitől fél minden teremtett állat, félnek engemet mostaniak és jövendők, mert én bíró vagyok és nagy erős törvényt teszek, nem használ az törvénynek énelőlem elvétele, mert nagy kemény kínnal kárhoztatok mindeneket. Az élet kérdezi az halált mondván: Igen csodálom, hogy te honnét jössz, mert nem látottam tehozzád hasonlatost, oly rút állad vagyon és szörnyű csonka orrod vagyon, ha sokáig téged nézendlek és tehozzád közelgetnék, netalántán az földre esném és onnét fel nem kelhetnék. Felel az halál az életnek mondván: Én jövök sok rívás sívásnak és iszonúságoknak bánatnak és keserűségeknek és nagy kínoknak tartományából. Az élet kérdé a haláltmondván: Mire vagy ílyen rút és éktelen és az te néésed mindenetül fogván szomorú,az te fejed kopasz és minden tagaid szörnyűek, bánom hogy reád néztem, mert félek hogy meg ne döglessem.
Felel az halál ez életnek mondván: Ha nem volnék rút éktelen és szomorú,nem volnának félelmesek, de úgy kell hogy ebben esmérjetek meg, az ti kimenésteket és haláltokat, kin én tanu vagyok, mert ti is ílyek lesztek, kik mostan vígak vagytok. (...) |
|
Vésd bele abba a tompa agyadba, hogy a vicc olyan, mint az élet -- nyilatkozta ki Petrina ünnepélyesen. -- Rosszul kezdődik, rosszul végződik. Közte jó.
|